március 24, 2011

számvetés

Lassan eljön az április, és belépek a felnőttek sorába. Ha visszatekintek az eddigi éveimre, nem tölti el lelkemet a boldogság, s ennek több oka is van.
Édesanyám pedagógus. Heti 5 napot egy általános iskolában tanít, ahol 6-10 évesek veszik körül. Ennek okán rendelkezik egy bizonyos problémával, nem tud elvonatkoztatni gyerek és fiatal között. Persze amíg kisebb voltam, ez a probléma nem merült fel. Élveztem, hogy édesanyám gyerekcentrikus, sokat foglalkozott velem, és minden olyan tökéletesnek tűnt.
E tulajdonsága akkor kezdett el igazán zavaró lenni, amikor kis gimnáziumba kerültem. A barátnőim mind soproniak voltak, én egyedül vidéki. A szüleimnél már itt kiverte a biztosítékot, hogy el akartam járni otthonról a lányokhoz. Sorban jöttek az m betűs kérdések: miért,mikor megyek el, mikor jövök haza, stb.
Ez a mai napig így megy. Ez az egész folyamat építette ki végül a személyiségemet.
Nagyon keveset és lényegtelen dolgokról beszélgetek csak a szüleimmel. A legkevésbé sem szeretném őket bevonni az életembe. Annak hatására, hogy ők viselkedésükkel indirekt módon taszítanak engem, én ugyanúgy taszítom őket.
A családom végül páli fordulatot vett, s tönkrementünk. Meghalt a kommunikáció. Nem eszünk együtt, kivéve a vasárnapokat, de én akkor is hamarabb elmegyek az asztaltól. Nem nézünk közösen filmet, nem beszélgetünk a napunkról. Nem kíváncsiak arra, miként gondolkozom a világról, a hitről. Nem tudják a bánatomat, mi zajlik bennem. Amikor 16 éves koromban táplálkozási zavarokkal küzdöttem, sosem érdekelte őket, mi ennek az oka. Csak a tényekkel foglalkoztak, gyarapítani a kilóim számát.
Talán vétek ezt ki mondani, de nem is ismernek engem.
Ambivalencia tombol bennem.Nagyon örülök annak, hogy ennek az időszaknak pár hónap és vége lesz. Lehetséges, hogy ennek hatására jobb lesz a kapcsolatunk. Azonban néha olyan vagyok, mint egy kislány. Arra vágyom, hogy édesanyám átöleljen, vagy csak úgy odabújhassak hozzá. De azt a régi érzést, miszerint édesanyánknak bármit elmondunk, ő mindent megold, azt is szívesen átélném még néhányszor.

5 megjegyzés:

lanu írta...

Szerintem jó az ha olyan tudsz lenni, mint egy kislány. Nincs abban semmi rossz.
Attól meg nem féltelek, hogy ne tudnál felnőttként gondolkodni.
(még akkoris ha az "okos" felnőttek mind azt hiszik hogy a táplálkozási zavar "idétlen" gyerekeik hisztije)

Nina írta...

nálunk inkább életbe lépett a "mi családunk tökéletes, és a gyereknek nem lehetnek ilyen jellegű problémái, ezért nem beszélünk róla és nem foglalkozunk vele...." ideológia

lanu írta...

bárcsak a szüleink is felnőnének valaha...

Nina írta...

vagy ne lennének ennyire önzők.... és gondolnának ránk is. mert nem lélekvidító dolog visszahízni

lanu írta...

hogy vagy?=hány kiló vagy?
elég beszűkült...

 
Blogger design by suckmylolly.com - background image by Wagner Campelo