rövid haj

8. éve járok ugyanazzal a busszal. Reggel a negyed8-kor indulóval, hazafelé pedig általában a fél 3as busszal. Körübelül fél óráig tart, mire hazaérek. Ha nagyon nincsen mit csinálnom, megszoktam figyelni az embereket. Az tetszik a legjobban, hogy az utasok túlnyomó többsége egyszerű ember. Olyan nők és férfiak, akik képesek 20 éve ugyanazt a csizmát és kabátot télen hordani. És ami bámulatos, hogy ez igazán nem zavarja őket. Mégis, nem a hanyagság és igénytelenség jeleként mutatkozik meg náluk, csupán nem tulajdonítanak túl nagy jelentőséget külsejüknek. Egyen rövidre nyírt hajak, vörös melír, szőrmés kabát. Nekik nem kell ennél több.
Azt ugyan nem tudom, hogy ők vajon mit tartanak fontosnak az életükben. Mivel én a 21. század gyermeke vagyok, nekem választásom sem volt. Kötelességem, hogy rosszul érezzem magam rossz külsővel.
Persze, még mindig nem tudom eldönteni, melyik a jobb élet. Örökké elégedetlennek lenni úgy, hogy egy látszólagos színvonalat fenntartunk, vagy elégedettnek lenni egy a társadalomtól elítélt világban.
Egyszer talán egy kis időre beállnék az ellentáborba is, de ahhoz nagy bátorság kellene.

Ezzel szemben azonban ott van Dosztojevszkij féreg elmélete. Mindenki szeretne a különleges, az értékes ember típusba tartozni (megjegyzem, ez kissé a nemzeti szocialista ideológiára hasonlít). Az elején talán még mindenkiben benne van az akarat a különlegességre, az egyediségre, és arra, hogy megváltsa a világot. Mikor vesznek ki belőlünk ezek a csodás gondolatok? Mikor kezdünk úszni az árral? Mikor jövünk rá, hogy nem vagyunk eléggé harcedzettek ahhoz, hogy akaratunkat érvényesítsük?
Kezdem én is elveszíteni a rendíthetetlen akaratomat!