Játék

Rájöttem miért van olyan sok társasjáték a világon. Ha jól megfigyeljük,nincsen az a család,akik játék közben nem vitatkoznak. A játékot mindig egy vita fejezi be,valaki emgsértődik, a gyerek el kezzd sírni, a feleség feláll és azt mondja a férje egy barom,hogy ilyen a gyerekeivel. Szóval a játékról rossz emlékeink maradnak,ezért inkább nem játszunk velük.Betesszük a szekrény mélyére, vagy a polc legmagasabb fokára, hogy a gyereknek még esze ágában se legyen,azzal játszani. Telik múlik az idő. Jön egy karácsony, szülinap , névnap,gyerek nap, etc. és mit vegyünk a gyereknek? Játékot. Amivel újra nem tudunk játszani. Így az évek során óriási mennyiségű játék kupacot halmozunk fel,amik szinte érintetlenek, drágák, és hiába valóak. Elajándékozzuk,ha a gyerek nagy lesz, vagy karácsonykor valamilyen szeretetszolgálatnak adjuk. Ami persze nem bűn, sőt kihoztuk az emberi természetünkből gyökeredző problémából a legjobbat. Ilyenek vagyunk mi emberek. Ezen pedig egy másik ember jól-jól meggazdagszik.

Na de mi van az élettel?Az is egy nagy társasjáték?És ha igen, a mi játékunk véges? Újabb életet nem kapunk. Viszont a veszekedésekből adódóan kaphatnánk. Vagy más megközelítésből nézve a dolgokat.Veszekedés után mi is inkább egy szekrénybe zárjuk a sértetségünket. A halom meg csak gyűlik gyűlik, van akinél kirobban, van akinél elveszik a süllyesztőben. Újabb embert ismerünk meg - újabb játékot kapunk - akikkel a veszekedés miatt szintén nem játszhatunk többé együtt. Ezek vagyunk mi emberek? Szóval az egyedüllét oka, saját magunkból ered? Mennyire ösztönös ez, és mennyire önhibájú?