Kedves gyerekek!

Furcsán fog hangzani,de azért nem írtam egy ideig,mert túl sok mindenről tudtam volna filozofálni. Az agyam pedig csak kattogott,kattogott. Most pedig újra normálisan,egybemarnak a fogaskerekek.

Ez az 50. bejegyzésem,ennek tiszteletére valami nem hétköznapit kéne írnom. De csak kéne,ugyanis nem sikerült. Még véletlenül sem lett az.

A nagy kérdésem az,hogy mennyire határoznak meg minket a véletlenek. Kezdjük a legegyszerűbbel. Ha a szüleink más iskolába iratnak be,mások lesznek az osztálytársaink.Mások a barátaink. Sokaknak nem lesz baráti körük mert az adott csoport,amely mindennapjai során körülveszi,nem kedveli őt és nem fogadja be. Ha más iskolába adják a gyereket,mások a tanárai.Mások lesznek a mentorai,akik segítik a tanulásban,és a pályaválasztásban. Talán a kémia is menne neki,és ő lehetne a legismertebb vegyész az országban,ha jó iskolába íratják...

Temérdeknyi dolog indul ki abból,ha csak annyit tesz az ember anyja-apja,hogy máshova iratja a gyerekét.

Ha a szüleim nem Fertőrákost választják Sopron helyett,én boldogabb lány lennék. Ha nem laknék ilyen messze mindentől, jobban élvezhetném az életet. Ha Sopronban laknánk, élhetnék olyan társadalmi életet,amelyre vágyom.

Magam is tudom,kár ezen gondolkozni. Előre kell nézni,és nem hátra.

Most bizonyára az,aki olvassa cikket,azon töpreng,vajon vele mi történt volna. Remélem,érdekes dolgok.

Emberek is lehetnek véletlenek. Ha az iskolában más mellé ülök,most nem lennék ebben a helyzetben. Ha egy bizonyos eseményen hamarabb ott vagyok,és máshol is jutott volna szék,most nem ismerném életem legkedvesebb ismerősét. Neki köszönhetem azt,ami a fejemben játszódik nap mint nap, és neki köszönhetem,ha eljutok oda,ahova megálmodtam.

Viszont felvetődik még egy kérdés.Ezeket véletlennek hívjuk?Vagy ez a sors? Mi számít véletlennek és mi nem? Létezik-e a sors nagy könyve? És vajon kitérhetünk eme véletlenek elől?Ha igen,hát hogyan?

A véletlenek határozzák meg életünket?

divat? divat... divat!

Érdekes szituációba kerültem az iskolában,pontosabban német nyelvtan órán. Hogy a fejenkénti 12-13 éves német tudásunkat növeljék, beszéd fordulatokat kellett megtanulnunk. Hangsúlyozom,igen,nemzetiségi tagozaton. Ezek pedig nem mások,mint: nekem az a véleményem,hogy... ; egyetértek...-val/vel ; ehhez lenne egy hozzáfűzni valóm. Két tanítási órát töltöttünk el azzal,hogy ezeket a bizonyos fordulatokat színes filccel,nagybetűkkel ráírjuk egy-egy A3-as fehér lapra, majd felragasszuk őket a táblára.A cél az volt,hogy egy megadott témáról pro ill. contra érveket sorakoztassunk fel, ezen beszéd fordulatok segítségével.

A téma: a divat eszköz az alkalmazkodásra vagy inkább önkifejezés?

Mint mindig az éremnek két oldala van.És itt nem csak a témamegjelölést értem. Hiszen ha csak magamból indulok ki, már úgyis ellentmondásos: botor ötlet lenne kijelentenem,hogy bármi közöm is lenne a divathoz, ill. a divatgépezethez. Az már más kérdés,hogy megnézem a hivatalos oldalakon a divatbemutatókat,minden hónapban megveszem a legnevezetesebb magyar divatmagazint, vagy hogy ránézésre is sok ruháról tudom kitervezte. De ez igazából még mindig semmi. Szóval az ellentmondás benne az,hogy ha engem ebből a szemszögből vizsgálunk,hogyan érveljek pro és contrával,ha nekem a divat egyszerre jelenti mindegyiket és semelyiket. Nehéz ügy.

Végül arra jutottam,hogy már az alapkérdésben találjuk a hibát,és mért ne jelenthetné a divat egyszerre mindkettőt. Kinek hoppan kinek koppan.

Természetesen német nyelvtan az a tantárgy ahol minden apró lehetőséget ki kell használni az 5-ös szerzés lehetőségét,ezért be kellett vetni a nagyágyút, és állást foglalni.

5, a már megemlített beszéd fordulatokkal megszerkesztet megnylívánulásom elég is lett ahhoz, hogy javítsak az átlagomon, és közben a divattal való kapcsolatom sem sérült.

hibák

Ha jól megfigyeljük,szinte ugyanazt az általános következtetést vonhatjuk le az összes filmből. Mindegyik egy bizonyos szinten a hibákról szól: hogyan lépünk bele a csapdákba, hogyan mászunk ki belőlük, hogyan ismerjük fel, és hogyan vélekedünk illetve döntünk róluk.

Azt nem szeretem a filmekben, hogy míg eredetileg a valós életet festik le, mégis a szereplők probléma megoldó képessége sokkalta fejlettebb mint a miénk,átlagos embereké. Minden hiba a film végére elcsitul és marad a boldogságos happy end (bár botor ötlet a két ugyanazt jelentő szót egymás mellé rakni). A filmbeli hősök rossz tetteiket sosem egyedül ismerik fel, oldják meg vagy teszik éppenséggel rendbe. Áll mellettük egy okos,bölcs ember. Párhuzamot vonhatnánk Moliére komédiáival, ahol a rossz tulajdonságú embereket mindig egy bölcs szereplő kúrálja ki. Hm, ez a gondolat még nekem is új.

Milyen jó lenne,ha lenne egy anti énünk, aki csak ebben az egy dologban segítene. Felismerné a hibát és rendbe is rakna. Hát nem lenne boldogabb az élet?

Kiindulok most magamból. A hibáimat nagyon későn észlelem, és gyakorta elsiklok mellettük. De ez nem egyenlő azzal,hogy nem szerzek róluk tudomást és úgy teszek mintha nem léteznének. Nem kendőzöm el mások előtt, ha rákérdeznek, vállalom őket. De ahogyan a reagáló képességem a grafikon negyedik síkjában van, a hibáimra sem tudok reagálni. Ugyanakkor pont ezért,belső rágódáson és vívódáson megyek keresztül. Szerintem összefügghet azzal,hogy milyen internetcentrikus világban élünk. A veszekedéseket is megoldhatjuk chateléssel,e-mailezéssel. Így sok időnk van minden egyes mondat minden egyes szavát jól megformázni, többször átrágni mgunkat rajtuk. Ezért sikeresebb elérni a diplomácia határain belüli kommunikációt,mint szóban amikor számít a gesztus, a mimika, azaz minden ami a nem verbális kommunikációhoz tartozik.

A bejegyzésem második részében szeretnék kitérni az érem másik oldalára is. Lehetséges-e,hogy a hibáink éltetnek? A hibáinkból tanulhatunk-e, amivel sikerül a többi hibát elkerülnünk.Ebből következtetve mi van akkor, ha mi magunk vagyunk az én és az antién egyszerre? A hibák egyszerre építik a személyiségünket és rombolják a kapcsolatainakat?Hiszen nem mindenki képes felismerni és reagálnia a hibáira,ezért rendbe sem hozhatja őket. Így mennek szét barátok,családok,házastársak,országok,nagy hatalmak...

Sikerült eljutnom megint ahhoz a ponthoz, hogy szeretnék egy filben élni.Bár magamat és a társadalmat ítélve, akkor meg a valódi életbe kívánkoznék. Azt hiszem bátran kijelenthetem: az élet nem egy tündérmese.

Film

Ha az ember leánya beteg, az ideje nagy részét az emészti föl,hogy mégis mit csináljon? Így van ez velem is. De gyakorlott betegként, én 1 percnél tovább nem gondolkodom, és beteszem a Szívek szállodája 2. évadát. Most sem volt ez másképp. De minek után már második napja vagyok itthon, még a 3. évadra is jutott időm. És ha kivégeztem a Szívek szállodáját, a Szex és New Yorkot az Így jártam anyátokkal-t és a Jóbarátokat is, csak a filmek maradnak hátra. Azonban ma reggel annyira unatkoztam, hogy filozofálni is maradt időm. Ezért is írok most.

Azon tűnődtem,ki játszhatna el engem, ha az életem egy film volna.Ilyenkor a legtöbb ember a kedvenc színésznőit sorolná fel.Elvileg. De végig fut az agyunkon a 380 km/h-ás TGV a következő gondolatot szállítva: őket tökéletesnek látjuk,de magunkat korántsem. ezért elvetettem Sarah Jessica Parkert (túl kedves és vidám), Kate Hudsont (túl szép és sportos). Anne Hathaway-t (túl szép és magas) na és persze Jennifer Aniston, Marion Cotillard. ETC.

De végül muszáj volt kiegyeznem valakiben, ezért választottam Drew Berrymore-t. De nem a Charlie anygalaiban,vagy a Bambanőben. Nem nem nem. A Zene és szövegből. Nem csak azért mert egyforma magasak vagyunk,vagy mindkettőnket kerek fejjel áldott meg a sors. Hanem mert róla el tudom képzelni, hogy képes lenne mindent feladni egy váratlan új ötletért, hogy vannak olyan furcsaságai és hülyeségei mint nekem (mint az,hogy csak bal kézzel vagyok hajlandó enni). Végül pedig azt képzelem bohémsága szintén egyenes arányban van az eddig eltöltött percei számával. Pont mint nekem.

A filmet nem képzelem egy vígjátéknak, sem egy egész estét betöltő filmnek. Egy helyes kis apró film, aminek túl sok mondanivalója nincsen, nem nyálas,nem romantikus. Olyan , amit megnézhetünk ha betegek vagyunk,vagy egy esős napon egy bögre forró tea mellett.

illendőség

Ma az illendőség határait feszegetem

Pénteken összefutottam,majd órákat töltöttem egy régi baráttal az őskorból. Jó ideje nem láttam,talán október elején vagy szeptember végén láthattam utoljára. Megbeszéltük,hogy vasárnap együtt elmegyünk moziba. Gondoltam majd felhív szombaton,hát nem hívott.Vasárnap sem hívott. Mire rászántam magam,hogy felhívom én. Kinéztem mikor vetítik az ominózus filmet, pont jó is volt. Mire ő azt válaszolja, nincsen kedve majd máskor. Igaz az egész az ő ötlete volt, és én mentem bele a mozizásba mégis ő mondja le. Ezen nem húzom fel magam,hiszen van ilyen. De vajon nem lett volna illendőbb azt mondani,hogy hamarabb utazom vissza az egyetemre, vagy mégsem érek rá, elfelejtettem hogy más programom van esetleg nem érzem jól magam. De ezek helyett azt kapom, nincs kedvem. Honnan kéne tudnunk,mikor viselkedünk illetlenül és mikor bántunk meg másokat. Esetleg az illendőség határait mindenki máshogyan tolja ki? Indivídumságunk tetteink illendőségében is rejtőzik? És hol van az az óriási illendőségi lexikon? Hol tudunk illemet tanulni? Léteznek még illemtanórák?

God but smile upon your face. És végre érzem is.

megfelelni

A következő eszmefuttatásom színhelye ismételten a "hőn szeretett" falum utcái, útban hazafelé. Távoli szomszédommal a megfelelni vágyról vitatkoztunk. az egész egy hajviseletből indult, és lám hova ki nem lehet lyukadni, méghozzá egy hímnemű egyeddel.

Véleménye szerint mindenki meg akar felelni valakinek, de a mérce számít a legjobban, azaz ki is az illető, és mennyire színvonalas az ő vívója.

Ezek hallatán tovább gondolkoztam a dolgon, mikor egyedül sétáltam az utcának nem nevezhető utcánkban. Tényleg így van? Ennyire számít a mások véleménye? Ha elfogadjuk az állítást, és tovább gondoljuk, honnan tudjuk,hogy jó ember véleményét szemeltük ki? Ösztönös vagy tudatos a választásunk? Van-e olyan ,aki nem akar megfelelni senkinek és semminek?

Én mindig is úgy gondoltam, hogy a társadalomnak szeretnék megfelelni, ugyanis az olvasmány- és filmélményeim alapján ez a lehető legjárhatóbb út. Az is lehet, hogy csak én gondolom rosszul és pont a végzetes csapdák egyikébe sétáltam be?

Barátom az értelmező kéziszótár címmel fellapoztam az említett lexikont. Megfelel alatt a következőt találtam:a követelményeknek eleget tesz,alkalmas.

Életünket vajon mennyire befolyásolja az, hogy sikerül-e megfelelnünk a követelményeknek?.Honnan tudjuk,hogy megfeleltünk, vagy éppenséggel ne agy isten nem.

Szeretném hinni,hogy vannak kivételek. Vannak akik úgy boldogok ahogy vannak. Nem számít nekik sem a társadalom,sem egy barát vagy szülő esetleg más családtag. De semmi képmutatás. Kívülről önálló életüket,stílusukat, gondolkodásmódjukat dicsőítik, de titkon mikor másra néznek, kikaparnák a szemét is irigységükben,amiért tökéletesebbnek,jobbnak,sikeresebbnek gondolják őket.

Hát hölgyeim és uraim, ez a világ rendje.A megfelelni akarás végeláthatatlan sorozata,amelyből győztesek még nem kerültek ki. Ha meg igen, olimpiát mégsem nyertek.

ismerős

Egyik nap bolyongok Sopron utcáin, mikor is egy illető jön velem szemben. Névről tudtam is,hogy kicsoda,és eszembe is jutott, hogy bejelölt az egyik internetes, ismerősöket bejelölgetős honlapon. Van egy olyan sajnálatos módon rossz tulajdonságom,hogy néhány helyzetet rosszul kezelek. Mint például,nem tudom,hogyan kell köszönni. Ezalatt azt értem, hogy kínosan viselkedem a köszönésekkor. Ezért előre rá kellett készülnöm, sajnos megint bakot lőttem. Ránéztem az illetőre,még mosolyogtam is, ő gyorsan elfordította a fejét és tovább ment. Én meg kínos helyzetben maradtam magammal, arcomon még mindig a mosoly. Ezért aztán egész nap az ismerősök szón gondolkoztam. Olyannyira,hogy még a szótárban is utánanéztem annak a dolognak,ami hála az internetnek nap mint nap előfordul. Bejelölnek én visszaigazolok,ha legalább arcról felismerem az illetőt. De hol marad a köszönés? Annyira elavult lenne a 21. században?Vagy én kezelem rosszul a dolgokat? Szóval hazaértem előkaptam a szótárat,fellapoztam az i betűnél, és meglepetten kell közölnöm, hogy az ismerősök szó nem található meg a magyar értelmező kéziszótárban. Van olyan,hogy ismer, ismeret, ismeretes, ismeretkör, ismeretlen, ismeretség. De olyan ,hogy ismerős,olyan nincs. De nézzük csak az ismeretséget: az a kapcsolat, hogy valakik ismerik egymást. Mi az ismer? Valakiről, valamiről tudja,hogy kicsoda,micsoda vagy milyen.

A kérdésemre még mindig nem kaptam választ. Miért kezeljük ilyen rosszul az ismeretséggel járó ügyes bajos dolgainkat? Hol van leírva,hogyan bánjunk ismerőseinkkel, ismeretségeinkkel. Mi számít már ismeretségnek? Miért nehéz köszönni?

Válasz híján visszatérek az ismerősökkel teli életbe, és jobb ha visszaigazolok mindenkinek, nehogy bunkónak higgyenek. Vagy ez például a lehető legrosszabb megoldás?

Végre elkészült

Nem értek a fényképezőhöz, ezért más a fényviszony a falszíne, és el is mosódott a második kép. Örök bocsánat.